Konfliktuskezelés
„Amíg léteztek autoritások által kanonizált, szentesített értékrendek és eszmények, addig a nevelés alapvető társadalmi funkciója ezeknek az értékeknek az átadása, a tekintélyt birtoklók intencióiból levezetett eszményeknek a nevelés által történő megvalósítása volt. A posztmodern világállapot az ember társadalomba integrálódásának alapvetően más modelljét kényszeríti ki. E modell szerint a felnövekvő embert a továbbiakban nem lehet valamely meghatározott, mások által kiválasztott embereszmény jegyében nevelni, nem lehet „realizálni” egy meghatározott értékrend mentén szocializálódott „embertípust”, nem lehet átadni egy konkrét értékrendet, nem lehet közvetíteni egy meghatározott kultúrát. Már csak azért sem, mert kérdéses, hogy a sok egymás mellett létezőből kinek van joga és valóságos kompetenciája kiválasztani a követésre érdemest.” – írja Szekszárdi Júlia (http://www.oki.hu/oldal.php?tipus=cikk&kod=piacter-szekszardi-erkolcsi). „Az erkölcsi nevelés célja nem értelmezhető többé valamilyen „végtermékként”: sem egy meghatározott embereszményhez viszonyítva, sem jól elsajátított, kipipálható normák listájaként. A hangsúly fokozatosan – előbb a filozófusok nyelvhasználatában, majd a társadalomtudományi kutatásokban, végül a pedagógiában is – az erkölcsi kompetenciára tevődött át; a norma helyett a cselekvés került/kerül a középpontba.” Csak egyetérteni tudok a fenti gondolatokkal. Attól tartok, a pedagógusok többsége erre a kihívásra azért nem válaszol, mert nem hallja a hívást, és félek, néhányukban már nincs is meg az a „ki”, akit hívni lehetne. Ők azok, akik rettegnek a kommunikációtól, akik diktálnak az órán, akik a konfliktust a csírájában próbálják meg elfojtani, ehhez pedig legfőbb és egyben legszánalmasabb eszközük a hatalommal legalizálni próbált, nem létező tekintélyük.
„A demokrácia az emberi együttélés szüntelenül változó viszonyrendszere, melynek lényege a racionális belátás, az uralom elszakítása az önkénytől, olyan politikai berendezkedés létrehozása és fenntartása, mely legfejlettebb formájában a hatalom gyakorlásához szükséges erőszakot kiszámítható, ellenőrizhető, a többség számára elfogadható mederbe tereli, tiszteletben tartva a kisebbség méltányolható jogait.” – írja Csepeli György (http://www.shp.hu/hpc/userfiles/knye/2008_csepeli.rtf.). Tehát: a kisebbség (esetünkben, bármennyire furán hangzik is: a diákok) méltányolható jogait. Ezek a méltányolható jogok, én úgy látom, elsősorban alapvető emberi jogok, így például a szólás szabadságának joga. És persze az állampolgári jog: az állampolgárnak „joga, hogy a közoktatás képessé tegye őt a későbbi társadalmi életben való aktív részvételre. Ha ezt az iskola elmulasztja, sérül a diák pozitív joga.” ( Ligeti György; http://mek.oszk.hu/01500/01575/01575.doc.)
Ha a diskurzus értékekről folyik, ráadásul különböző generációk próbálnak meg vitázni, a racionális belátás könnyen átadhatja helyét az önkénynek, főként akkor, ha a beszélgetésben részt vevők közti viszony nem egyenrangú, mint ahogy nem az a tanár-diák viszony esetében.
„Értékek esetében eleve nincs mit kommunikálni, hiszen alapjuk nem az empíria, hanem a hit. A félreértések ezáltal azonnal félreértelmezéseket váltanak. Sértődés, ijedtség, harag lehet a reakció, mely a másik félben frusztrációt, majd agressziót vált ki. A kölcsönös agresszív cselekvések láncolata rosszindulatú társadalmi folyamatot indít el, melybe könnyű belekerülni, de annál nehezebb belőle kikeveredni”- írja Csepeli. Egyelőre nem szeretnék annyira pesszimista, vagy csak józan lenni, mint ő: naivan próbálok hinni abban, hogy még értékek esetében is lehetséges a kommunikáció. Csakhogy ha a beszélgetés a felek között már eleve kódolt (félretájékoztatáson, információk visszatartásán, manipuláción stb. alapul), akkor bizony létrejön, létrejöhet a kölcsönös agresszivitás. Talán még nem tartunk itt.. De mintha megszűnt volna a tanár-diák közti valódi kommunikáció. Pedig „a demokratikus állampolgári szocializáció során elsajátítandó képesség a kommunikáció, mely nélkülözhetetlen a megismeréshez, illetve ahhoz a vitához-eszmecseréhez, amely nyomán lehetővé válik a konfliktusok konstruktív kezelése - azok destruktív rendezése vagy elfojtása helyett. A vita az a kommunikációs folyamat, amely során a serdülőkorban a politikai identitások kiérlelődnek, hatnak egymásra. Demokratikus érték a nyíltság, illetve az előítélet-mentesség, a mássághoz való jog elismerése. Végül pedig mindezek elsajátításához a serdülőnek meg kell tapasztalnia a választás élményét és ebből következően a saját kompetenciáját.” (Ligeti)
Azt hiszem, nem véletlenül robbant ki a DLSB-konfliktus. Örülnünk kellene, hogy kirobbant, de mégsem örülünk, mert nem tudjuk kezelni. És ez nagy baj, talán a legnagyobb. Talán még annál is nagyobb, hogy a diák neadjisten nem tudja, ki írta az Anyám tyúkját: „Az iskola nevelési ereje nem a konfliktusokban vagy azok hiányában rejlik, hanem a konfliktusok kezelésének módjában.” (Ligeti)
Hogy miért kellene örülnünk? Íme Ligeti György válasza: „A konfliktusoknak, azok lezajlásának a családon belül, de az oktatási intézményekben is jelentős nevelési ereje van. Abban az esetben beszélhetünk demokratikus nevelésről, ha a problémák megoldása minden érintett érdekének figyelembevételével, partneri viszonyban történik. Ehhez az szükséges, hogy a résztvevők közösen alakítsanak ki olyan eljárásokat az életükben, amelyek a konfliktusok konstruktív feloldását eredményezik. Az igazi ellentét - a demokratikus állampolgári szocializáció szempontjából - nem a konfliktushelyzetben részt vevő személyek kilétében keresendő, nem a harmónia, illetve a konfliktus között húzódik, hanem - még egyszer hangsúlyozom - a konfliktuskezelés módjában jelentkezik. A konfliktusok kibontakozása (vagy a kibontakozás hiánya, a konfliktus elfojtása) az egyik döntő szempont az érdekek ütközésének tipologizálásakor. A tekintélyen alapuló szülői magatartásnak, iskolairányításnak túlságosan is jól sikerül a pszichológiai problémákat és ellentéteket kiiktatnia. „A felszín ilyenkor nyugodt, »rend« van” - írja Buda Béla. Pedig a konfliktusoknak kifejezetten szocializációs funkciója van, s olyan intézményekben válnak diszfunkcionálissá, amelyek nem tolerálják a konfliktust, amelyekben nem biztosítottak a keretek a konfliktusok lezajlására. Ezek a kapcsolatrendszerek a konfliktusok csak egy rendkívül szűk részének engednek játékteret a (vélt) harmónia fenntartása érdekében, noha léteznek olyan struktúrák, melyek csak abban az esetben tudnak fennmaradni, ha a felek közötti kapcsolat alapvető változásokon megy keresztül. E változásokat a konfliktusok generálják.” A konfliktusok elfojtásában érdekelt tanár tehát nem akar változást, vagy legalábbis kockázatosnak tartja. Neki minden úgy jó, ahogy van, még akkor is, ha az, ami van, rossz. „Annál jobb itt, minél rosszabb.” (Kontroll-csoport.) A diák meg mit mondhat erre? Azt hiszem, körülbelül ilyesmit: http://uk.youtube.com/watch?v=LJZx49BGvmU&feature=related
Eddig azt hittem, a dlsb-blog nem a konfliktus tünete, hiszen mi a konfliktus?
A klasszikus példa: egy mentőcsónakban két hajótörött hánykódik a nyílt tengeren, s csak egy személy számára van elegendő élelem a csónakban. Az egyik fél életben maradása tehát a másik elpusztulásának függvénye, s ez a két, kölcsönösen egymás elpusztítására irányuló törekvés harcot, versengést, konfliktust eredményez.
A konfliktus tehát nem ellenvélemények ütközése, hanem sokkal inkább az, ha tenni akarunk valamit, és ez lehetetlenné teszi, hogy más megtegye azt, amit szeretne vagy akar. A konfliktushelyzetek mindig érzelmi indíttatásúak, ezért nem mentesek az érzelmi zsarolástól sem. Itt tartunk, igenis van konfliktus, most már látom, ebben az iskolában is (mindegyikben vagy majdnem mindegyikben van).
Milyen jelei lehetnek a konfliktusnak az iskolában? Azt hiszem, ez egyértelmű:
- a tanár-tanár, a tanár-diák közötti kommunikáció formalizálódik, a személyes beszélgetés egyre kevesebb, vagy akár teljesen meg is szűnik
- megnő a hiányzások és a késések száma
- (a kommentekben lehet/ne/ folytatni a felsorolást…)
A „konfliktuskezelés” egyik legsunyibb módja, ha a nézeteltéréseket elsimítják vagy figyelmen kívül hagyják, hogy a békés egymás mellett élés kedvéért a felszínen fennmaradjon a harmónia látszata. Ezen iparkodunk, tanárok és diákok egyaránt, nemcsak az „ellenféllel”, hanem egymással szemben is körömszakadtáig kerüljük a konfliktust. Aztán persze szakad az a köröm, véraláfut, fáj. A tanárok (és valószínűleg a diákok) többsége (is) mindenáron ragaszkodik a semlegességhez, hiszen így nem kell olyan helyzetekkel szembenézniük, amelyek konfliktusokat szülnének. Csakhogy a konfliktusok attól még vannak. S ha ez nyilvánvalóvá válik, lehet kompromisszumokat kötni, kölcsönös engedményeket tenni úgy, hogy lényegileg nem változtatunk a struktúrán. Ez azonban nem old meg semmit, tehát a következő reakció már az akár teljes vereséggel is fenyegető tekintélyelvű elnyomás. Mintha valami ilyesmi vette volna kezdetét, kezdettől fogva. A dlsb blog írói fröcsögnek, ugatnak „mértékadó” tanári vélemények szerint. Néhány tanár osztályfőnöki órán harcosan kikel a blog és írói ellen. Burkoltan, majd egyre nyíltabban fenyeget. A tanáriban egymást hergelik a tanárok a diákok ellen, a „na majd… mi… megmutatjuk… mit képzeltek… ti…” tipikus beszédszituációvá válik. Vagyis: engedelmességet követelnek: akinek nem tetszik a rendszer, menjen el kapálni. Ismerős duma, nagyon ismerős nekem, hiszen diákként én a Kádár-rendszerben nőttem fel. Krumplileves, papuskáim, krumplileves.
Kialakul az úgynevezett „tévkonfliktus”: ekkor a feleket valamely harmadik személy uszítja egymásra, kihasználva rivalizációjukat, felkeltve haszonérdekeltségüket. (Oszd meg és urakoldj). /Na gyere, Csónakos, szippantsunk egy kis dohányt, aztán fütyülj akkorát, hogy belehasadjon az ég!/
A konfliktuskezelés egyetlen lehetősége azonban a hatékony és gyors problémamegoldás. Erre alig látok kísérletet most, bár akad egy-két biztató jel.
Mit tekinthetünk a konfliktus megoldásának? Nyilván azt, ha a résztvevők között helyreáll az együttműködés. Hogyan lehetséges ez? Az társadalmi szférában, üzleti életben emlegetett egyik alapszabály: a múltról nem esik többet szó (én nem tudom, hogy ez helyes-e. Talán inkább így: a múlt nem válik leckévé.) A konfliktus kezelőjének először is meg kell állapítania, hogy van-e még olyan közös cél, amiért a konfliktusban szereplők hajlandóak együttműködni. Ha nincs, akkor a konfliktus oka a szereplők elválásával megszűnik: nincs mit tenni, be kell zárni az iskolát. Ha van, akkor ennek elérésére új szabályrendszert kell felállítani. Ám meglehet, itt most nézetkonfliktusról van szó, amelyek, mint tudjuk, feloldhatatlan konfliktusok. Ha így van, egyetlen választása van az iskolavezetésnek: a renitens diákokat hatalmi eszközökkel meghátrálásra késztetni, de megtartani az iskola falain belül, a renitens tanárokat pedig lehetőleg azonnal kirúgni az iskolából. És akkor visszaáll a rend. Az élet megy tovább. Addig, amíg meg nem hal.
Utolsó kommentek