Miért nem írok a blogra?
Miért burkolózom "gőgös és kényszeredett hallgatásba", mikor tanárként itt lenne a helyem?
Miért tartozom azok közé, akik "már annyira mélyen vannak " a mocsárban", hogy a kezük sem lóg ki gépelni"?
Mert zavarban vagyok, mert érzékeny vagyok, mert gyenge vagyok.
Úgy érzem magam, mint a diák, akinek elakad a lélegzete, mikor a tanár felszólítja. Aki érzi, az előbb még tudta a választ, de most csak makog, és miközben nagyon nem akar hülyének látszani, tökéletesen sikerül neki.
Megbénít a stílus, ahogyan itt az eszmecsere folyik. Nem tudok mit kezdeni a "na apuskám, gyere ki a hóra!" típusú felhívásokkal. Ugyanakkor a frappánsan megfogalmazott remek gondolatok miatt kíváncsian lesek minden hozzászólást.
És akkor miért mégis?
Mert én egy ló vagyok. Nem is akármilyen, egy állatorvosi. Én vagyok az a tanár, aki miközben egyik kezével bajba jutott tanulókat lökdös ki a kollégium kapuján, a másikkal részegen randalírozók buksiját simogatja. Mindeközben nem mulasztja el, hogy gáncsot vessen az elsősök hagyományteremtő igyekezetének.
Hogy csináltam? Egyszerű: hibáztam. Nem is egyszer.
Lássuk, hogy volt:
1. Barnának az osztályfőnöke vagyok. Azon a bizonyos napon én találkoztam vele először. Miközben rendőrök keresték, mert mindenki azt hitte, megöli magát. Beszéltünk. Őszintén. Azt mondta, meggondolta magát. Együtt mentünk vissza a kollégiumba. Este az édesanyja hazavitte. Sem akkor, sem később senki nem mondta, hogy a kollégiumból ki lenne tiltva. Kértük, egy ideig maradjon otthon, próbálja elkezdeni rendbe tenni a dolgait, és adjon időt a társainak, akiket rettenetesen megviseltek a történtek, hogy ugyanezt tegyék.
Életem során sajnos már többször kellett megtapasztalnom,hogy egy öngyilkossági kísérlet (még akkor is, ha valójában nem az) miként hat a környezetre. Sokakat érint mélyen és nagyon rosszul. Az elkövető szándéka ellenére alattomos, durva támadás. Különösen a lelkileg fogékonyak, érzékenyek ellen irányulhat, sebezhetővé teheti őket. Nekik próbáltam segíteni úgy, hogy ezzel kapcsolatos gondolataimat megosztottam néhány érintett tanulócsoporttal. Nem állt szándékomban Barnát lejáratni, ellehetetleníteni, neki ártani. Hibáztam. Hibáztam, mert félreérthető voltam és volt, aki félre is értett.
3. Én vagyok a DÖK segítő tanár. Az elsősökkel együtt csináltuk a gólyatábort és a gólyaavató előkészítésében is részt vettem annyira, hogy tudtam, mi mindent terveznek. A kedd délutáni lozsántai program egy rövid, de érdekes dolognak indult. Hibáztam. Hibáztam, mikor nem figyeltem oda eléggé és nem vettem észre, hogy egy több órás, éjszakába nyúló, a bejárók számára is kötelező rendezvény tervévé nőtte ki magát. Nem szóltam időben, hogy ezt így biztosan nem lehet megcsinálni, gondoljuk át együtt még egyszer. Ezért aznap délután már nem sok lehetőségünk maradt. Az eredeti ötlet megvalósítását csütörtökre halasztottuk, amit elmosott az eső. Rajtam is múlott és sajnálom, hogy így történt.
Van már vagy nyolc éve annak, hogy egy akkori tanuló, név szerint Kramarics Attila (akik ismerték, tudják: nem semmi figura és naná, hogy az osztályfőnöke voltam) azt mondta egy osztályfőnöki órán, ő azt értékeli, tiszteli tanárban, diákban egyaránt, ha "odateszi az arcát". Nagyon fontos, többrétegű gondolat, most csak annyit tennék hozzá: merthogy van neki saját.
Azért szeretem ezt az iskolát nagyon, mert itt a diákok és a tanárok között is a más iskolákban megszokottnál sokkal több embernek van. Ezért kérem azokat, akik kommentet írnának ehhez a bejegyzéshez, saját nevükkel tegyék, mert így talán neten kívül is szót érthetnék utána.
Keczer Zoltán
iskolapolgár
Utolsó kommentek